Arany János-
Évek, ti még jövendő évek!

Évek, ti még jövendő évek, Kiket reményem megtagad, Előlegezni mért siettek Hajam közé ősz szálakat? Miért vegyülget ily korán e Lombok közé sápadt levél, Emlékeztetni a vidor fát, Hogy majd kiszárad és – nem él!

Nem evvel tartoztok ti nékem: Kaján elődötök, a mult, Adós maradt sok szép örömmel, Míg szerfölött is oszta bút; Ennek kamatját, jó reményül, Fizessétek le most nekem; Ki tudja, úgyis: érem én azt, Hogy a tőkét fölvehetem?

Vagy épen azt jelenti e hó, Fürtömre mely szállongni kezd, Hogy bár rövid volt, vége! vége Nyaramnak s a tél berekeszt? – S hogy meg ne essék szíve rajtam, Ha jókor meglep a halál, Azért kell, mint az ősz kalásznak, Megérnem a sarló alá?
Úgy van. Nem évek száma hozza – Nem mindig – a vén kort elé: Kevés esztendők súlya szintúgy Legörnyeszt a mély sír felé. És nékem e földön teherből, Bánatból rész jutott elég: Azzal fölérő boldogságot Hiába is reménylenék.

Ah! vén vagyok: tapasztalásom Tárháza megtelt gazdagon: Ott van, romok közt, életemnek Vezére, széttört csillagom; Ott egy szakadt fonál: ez a hit; Egy csonka horgony: a remény; Ily gyüjteménynek birtokában Az ifju hogyne volna vén!

Szétnézek és többé körültem Nincs a nehány kedves barát, Aggódtatóan rám függeszti Szemét egy könnyező család. Eleget éltem, hogy utánam Emlék maradjon itt alant: Emlékül inséget hagyok s e Két vagy három boldogtalant!

Szűnj meg, panasz; ne háborogj, szív! Bűnöd csak egy volt: az erény. Ha veszteség ennek jutalma, Jajgassak-é, hogy megnyerém? Vigasztalásul, annyi szenved, És szenved nálam annyi jobb; Miért ne én is… porszem: akit A sorskerék hurcol s ledob!